Rólam

Krisztus a kőkereszten, mögötte az apró kápolna tömzsi tornya. Mintha beleégett volna az objektívbe, mintha megállt volna az idő nem sokkal háromnegyed kettő előtt, ahogy a toronyóra mutatja. Ha templomot látok, legyen az a Stephanskirche, a Notre Dame vagy éppen az esztergomi bazilika, azonnal eszembe jut az aprócska alsóbogáti kápolna. Az első igazi fotóm. Illetve az első olyan igazi fotóm, mellyel másoknak is el tudtam mondani, meg tudtam mutatni, mit is éreztem abban a pillanatban. Azt hiszem, ekkor döntöttem el végleg: fotós leszek. Oké, persze korábban is voltak efféle gondolataim, elvégre ezért jelentkeztem a kaposvári iparművészetibe alkalmazott fotográfiára, de addig a képek csak a pillanatot jelentették: egy látványos zsákolást a kosármeccsen, a lendülő ütőt, a lyuk felé guruló labdát meredten figyelő tekintetet a golfpályán. Aztán – némi családi unszolásra – elmentem Alsóbogátra. Arcokat, zsánereket, pillanatokat kerestem, ám sokkal többet kaptam. És ettől kezdve már tudatosan fotósnak készültem, kerestem a lehetőségeket, elkezdtem dolgozni a helyi médiumoknak, hogy aztán – nagy levegővétel után – kilépjek a komfortzónából, s Budapestre költözve kipróbáljam magam reklám-, divat- és gasztrofotósként, - videósként, felfedezzem a social média világát, dolgoztam-dolgozom a Fashion Trend Centernek, az I love sushinak, AK26-nak. És megtanuljam, nincs megvalósíthatatlan ötlet, téma, egész egyszerűen csak meg kell várni, s el kell tudni kapni a pillanatot. A többi a technika dolga..